Sajtószoba

16
2022. szeptember 16., péntek

KÖZÖSEN ÍR KI PÁLYÁZATOT A DUNA MÚZEUM ÉS A VÁRFOK GALÉRIA

OVF_kozlemeny_01

Egymillió forint a fődíja annak a képzőművészeti pályázatnak, melyet a Vízügy Duna Múzeuma a budapesti Várfok Galériával közösen írt ki. A két intézmény együttműködése a most zárult „Árapály tényezők” című kiállítással indult, melyet több mint 5000 látogató tekintett meg Esztergomban. A vízrajzi térképek témájában meghirdetett felhívásra 2023. március 31-éig várják a műveket.

10
2022. szeptember 10., szombat

Árapály tényezők című kiállítás a Duna Múzeumban

meghivo_Duna Muzeum_20220._2.jpg

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság és a Duna Múzeum tisztelettel meghívja az érdeklődőket az Árapály tényezők című kiállításhoz kapcsolódó verses tárlatvezetésre és zenés estre Simon Márton költővel!

25
2022. augusztus 25., csütörtök

Mérséklődött az aszály, helyi hatáskörben folytatódik a vízhiány elleni védekezés

OVF_kozlemeny_01

Az utóbbi napok csapadékosabb időjárásának és a nagy folyók vízgyűjtőjéről érkező vízmennyiségnek köszönhetően mérséklődött az aszályhelyzet, emellett a szezonális öntözési igények is csökkentek, ezért a vízhiánnyal összefüggő védekezés már nem igényel országos koordinációt, lezárul a vízügy Országos Műszaki Irányító Törzsének működése. A munkát a területi vízügyi igazgatóságok helyi hatáskörben folytatják.

Korábbi események
Tartalomfelelős: Somogyi Edina, vízhasznositási-referens

A 2022. évi aszály értékelése a történelmi adatok tükrében

2022. szeptember 07., szerda 14:42

„ …ugyan szárazságaink, mellyek, mint látszik, most többször fordulnak elő, mint ezelőtt, nem sanyargatnak-e még inkább, mint néhai vízáradásaink? Én azt hiszem, általányosan szólva, inkább vagyunk felettei szárazságok mint igen nagy nedvességek kitéve, noha szinte negyedrésze hazánknak mocsár vagy kiöntési lapály” (Széchenyi István).

A Magyarországot 2022-ben sújtó aszály, bár jelentős károkat okoz, mégsem tekinthető példa nélkül állónak. Az elmúlt évszázadokban viszonylag rendszeresen előfordultak aszályos időszakok. A XI. és XIX. század között eltelt 800 évben mintegy 30 rendkívül súlyos aszályt jegyeztek fel, melyek idején nagyobb folyóink vízszintje jelentősen lecsökkent, az élőállat állomány nagyobb része elpusztult és éhínség ütötte fel a fejét. A XX. század során 1904-ben, 1935-ben, 1952-ben és 1990-ben bekövetkező aszályok szintén súlyosak voltak, melyek közül az 1952-es aszály messze kiemelkedett.

Jelentőségében az 1794. és az 1863. évi aszályokat tekintették az eddig előforduló legnagyobbaknak, és nagyon súlyos volt az 1952. évi aszály is, mégsem rögzültek úgy az emlékezetben, mint például az 1878-as Szegedi árvíz, az 1956-os Dunai jeges árvíz.

Az 1794. évi aszályt megelőzően már 1790-ben is aszály sújtotta az országot, majd 1793 őszétől kezdődően alig hullott csapadék, sok helyen már az őszi vetést sem tudták elvégezni. Télen is elmaradt a csapadék, sem eső sem hó nem volt és fagyok sem voltak. A Tisza és a többi folyó vízszintje is kritikus szintre csökkent, a vízimalmokban nem lehetett őrölni, a hajózás akadozott, ami a Maros esetében sóhiányhoz is vezetett. A kutak szintén kiszáradtak. Ezt követően 1794-ben a csapadékhiány folytatódott, a tavaszi vetést nem tudták elvégezni, ahogy kukoricát sem tudtak vetni. A legelők annyira kiégtek, hogy egész évben takarmányozni kellett a háziállatokat. Feljegyzések szerint február után áprilisig szinte nem is esett eső. A csapadékhiány rendkívüli meleggel is párosult. Budán 1780-ban kezdtek csapadék és hőmérséklet-méréseket végezni, melyek sajnos 1793-ban megszakadtak, így csak máshol végzett hőmérséklet mérésekre támaszkodhatunk: Temesvárott 15,6 °C-os éves középhőmérsékletet és 27,3 °C-os júliusi középhőmérsékletet mértek, melyek az akkori években kiugróak voltak (és napjainkban is szokatlannak számítanának). A korábbi évek mérési adatai alapján a nyarak szokatlanul nagy hőséget hoztak, 40 °C körüli maximum hőmérsékletekkel. Az 1789-90-es mezőgazdasági évben Budán 277 mm csapadékot mértek, valószínűleg 1793-94-ben hasonló mennyiségű vagy akár kevesebb csapadék hullhatott. A vízhiány olyan méreteket öltött, hogy a Berettyó medrében ásott kutakból itatták az élőállat-állományt, máshol mocsaras területek mélyedéseiből sikerült ivóvízhez jutni. A vizimadarak eltűntek, csak a nagyobb folyók medrében volt víz.

Az aszály „természetes” következménye volt az éhínség, amely a legszegényebbeket sújtotta a leginkább. Szintén a feljegyzések szerint télen a Kurca medréből szedtek gyékénytövet, melyet megszárítottak, megőröltek és abból sütöttek pogácsát. A következő évben a császár osztogatott a lakosságnak vetni való búza és árpamagot.

Az 1863. évi „nagy aszály”, leginkább a Kunságot, Hajdúságot, Bihart és Békést sújtotta, kisebb mértékben Bácskát is. Ez az aszály talán az ország történetének legsúlyosabb ilyen természeti csapásának tekinthető. Már az 1861. és az 1862. év is nagyon száraz volt, a tartaléknak elvermelt gabonához hozzá kellett nyúlni, és már a nyár dereken be kellett hajtani a jószágot a legelőkről. A folyók vízállása ismét rendkívül alacsony volt. Reizner János a „Szeged története” 2. kötetében írja, hogy „a kiépített sarkantyú következtében a rendkívül alacsony vízállás mellett a Tisza medrében, a gyárteleppel átellenben, a folyó közepén oly porond (porong?) képződött, hogy az 1862. év nyarán a hajósok, halászok és molnárok ott vigalmat rendeztek s a meder fenekén tánczoltak.” A Berettyó (amely akkor még teljesen szabályozatlan volt) 1862 őszén és 1863-ban is kiszáradt. Télen nem esett számottevő mennyiségű hó, és a tavasz sem hozott esőt. A háziállatoknak nem tudtak takarmányt adni, ezért korán kihajtották őket, ugyanakkor csordák és gulyák már májusban beszorultak a legelőkről „a mintegy 18.000 holdat tevő legelőn nem találván egy harapásnyi táplálékot.”

Reizner leírása szerint 1863 nyarán a Szeged környéki vidék gyászos képet mutatott: „Elsárgult, kiaszott a legelő. Az állandó vízállások kiszikkadtak, a kutak pedig kiapadtak. A gabonafélék kalászt nem hoztak, a kukoricza alig nőtt térdmagasságnyira; szóval semmi termés nem mutatkozott... Aratás vagy más mezei munka nem volt s így a munkás nép nagy ínséggel küzdött.”

A korabeli leírások (elsősorban Érkövy Adolf) apokaliptikus képet festenek le, a legjobb termő vidékek Afrika sivatagaihoz hasonlítottak. Az őszi vetés teljes egészében tönkrement, a tavaszi vetés legfeljebb 3 hüvelyk magasságú volt májusban, a mezők úgy néztek ki, „mintha szalmát dugdostak volna a földbe”, a legjobb kaszálókon sem termett kaszálásra érdemes mennyiségű széna, és az állatállomány hozzávetőleg 80%-a elpusztult. Mintegy 5 millió kataszteri hold nagyságú területen ment teljesen tönkre a termés.

Az aszály következtében pusztító éhínség enyhítésére Szegeden a nőegylet „levesosztó intézeteket” állított fel, ahová aztán tódult az éhező vidék népe.

Erről az évről már rendelkezünk csapadék-mérésekkel. Debrecenben 1862 szeptember és 1863 augusztus között mindössze 331 mm csapadék hullott, azonban az aszály által leginkább sújtott Békés, Csanád és Csongrád megyékben valamint a Nagykunságon még ennél is jóval kevesebb lehetett. Őszre megérkezett a várva várt eső, és a hátralévő négy hónapban az addigi csapadékmennyiség fele hullott le.

Az aszály hatása a demográfiai adatokban is megmutatkozott, az ínség és a nélkülözés, a nem megfelelő minőségű ivóvíz következtében jelentősen megemelkedett a halálozások száma.

A XX. század sem volt mentes az aszályoktól. Az észlelőhálózat fejlődése miatt sokkal részletesebb adatok állnak rendelkezésünkre. 1930 és 2000 között összesen 33 olyan év volt, ami aszályosnak minősíthető (az aszályossági index, PAI>4,0). Három nagyon súlyos aszály volt 1935-ben, 1952-ben és 1990-ben (PAI>8,0), melyek közül kiemelkedik az 1952. évi aszály a maga 10,7-es aszályossági indexével (a Tisza völgyében egyes területeken az index meghaladta a 12-t is), így ez az év tekinthető a XX. század legaszályosabb évének. Az 1952-es aszály kritikus időszakában (június 27.-augusztus 17.) a csapadék mennyisége a sokéves átlag 10%-át sem érte el, az 50%-át csak kis foltokban haladta meg. Az aszály jelentősen hozzájárult az életszínvonal 1952-es mélypontjának kialakulásához, 1953 első hónapjaira élelmiszerhiány alakult ki.

A 2022-ben bekövetkező aszály tekinthető a XXI. század eddigi legkomolyabb ilyen eseményének. A csapadék mennyisége már 2020-ban és 2021-ben is elmaradt a sokéves átlagtól, ugyanakkor nyaranta hosszú hőhullámokat tapasztalhattunk. Az agrárév csapadékösszege rendkívül alacsony volt, Szegeden mindössze 275 mm (a sokéves átlag 50%-a) és máshol is alig haladta meg a 300 mm-t. A Dunán, a Tiszán és a Dráván elmaradt a tavaszi árhullám, mindhárom folyó esetében rendkívül alacsony vízállások és vízhozamok voltak tapasztalhatók. A Dráván februárban megdőlt az addig mért legkisebb vízállás (LKV), de a Dunán és a Tiszán is LKV közeli vízállások voltak mérhetőek, a Tiszán júliusra 100 m3/s közelébe, augusztusra 100 m3/s alá csökkent a vízhozam. A téli hónapok havi középhőmérsékletei 1-6 °C körül mozogtak, a júliusi középhőmérséklet 24,7 °C volt, ami közel 3 fokkal magasabb a sokéves átlagnál. Az első becslések szerint az aszály következtében 1 millió hektárt érintett, érint aszálykár, a napraforgó esetében hozzávetőleg 50%-os a terméskiesés. „De most térdig ér a kukorica, térdig ér a napraforgó. Most azokon a területeken semmi nem lesz.”

 

Milyen következtetésekre juthatunk, ha összevetjük történelmünk nagy aszályait a 2022. évvel?

Megállapítható, hogy mind az 1794-es, mind az 1863-as, mind a 2022-es évet egy száraz időszak előzte meg. 1794-et megelőzően 1790-ben már aszály volt és 1793-ban is szárazság volt tapasztalható, szinte teljesen csapadékmentes őszi/téli időjárással. 1863-at megelőzően 1861 és 1862 is száraz is volt. Ezekhez az évekhez hasonlóan 2022-t megelőzően 2020-ban és 2021-ben is a sokéves átlagnál kevesebb csapadék hullott, az idei évben pedig a sokéves átlagnál mintegy 45%-al kevesebb csapadék volt mérhető.

Ugyancsak megállapítható, hogy mindhárom esetben a meteorológiai aszály (tehát a csapadékhiány) hidrológiai aszállyal párosult, azaz a folyók vízhozama elmaradt a szokásostól. Ugyanez tapasztalható a mostani aszály idején is: folyóinkon 2017 óta nem vonult le nagyobb árhullám, 2022-ben legfeljebb közepes vízállás volt mérhető, míg júliusra a negatív vízszint-rekordok dőltek meg. Ezt a megfigyelést Dr. Pálfai Imre adatsorokkal is alátámasztotta, jó összefüggést találván a Tisza 1901-1990 között észlelt kisvízhozamai és ugyanezen időszak aszályossági index (PAI) értékei között (a korrelációs tényező 0,82).

A harmadik tényező a szokatlanul meleg időjárás: 1794-ben és 1863-ban is szokatlanul enyhe tél és kiugróan meleg nyár volt a jellemző, akárcsak 2022-ben.

Tehát a fenti három tényező, a meteorológia, hidrológiai és a légköri aszály „együttállása” vezetett a rendkívüli aszály kialakulásához. A hidrológiai aszály kialakulása arra utal, hogy a csapadékhiány nagyobb területen, folyóink vízgyűjtő területén is fellépett, tehát Európa nagyobb részére kiterjedő, globális meteorológiai jelenség a legsúlyosabb „szuper” aszályok kialakulásának oka.

Az egyes aszály-események összehasonlításának alapja a Pálfai-féle aszályossági index (PAI) lehet. Az aszályossági index számítása az alábbi képlettel történik:

aszalycikk

ahol:

PAI: az aszályossági index alapértéke

tIV-VIII: az április és augusztus közötti időszak középhőmérséklete

PX-VIII: az október és augusztus közötti mezőgazdasági év súlyozott csapadékösszege

Bár az augusztusi hőmérséklet- és csapadék adatok nem állnak rendelkezésünkre, kiszámítottuk a PAI indexet Szegedre, Tompára és Kiskunhalasra, melyek 12,6-nak, 8,1-nek és 7,5-nek adódtak. Ezek az indexek nem tekinthetőek véglegesnek, mivel a szükséges teljes adatsor nem áll rendelkezésre, de előzetes becslésre alkalmasak. Az indexek alapján a jelenlegi aszály nagyon súlyosnak ítélhető, de az eddig tapasztalt legsúlyosabb, valóban katasztrofális aszályok mértékét nem érte el. Ez egyben azt is jelenti, hogy egy a jelenleginél is súlyosabb aszály nagy valószínűséggel be fog következni (Dr. Pálfai Imre kutatásai szerint egy a Tisza völgyére kiterjedő nagyon súlyos aszály visszatérési gyakorisága 20 év, egy az ország keleti és középső részeire is kiterjedő nagyon súlyos aszály visszatérési gyakorisága 50 évre tehető).

Mit tehetünk az aszályok ellen?

A korábbi aszályok (pl. az 1863-ban bekövetkezett) okainak kutatásakor rendszerint az elvégzett folyamszabályozásokat jelölték meg az aszály okaként (és ez napjainkban sincs másképp). A történelmi adatok azonban azt mutatják, hogy a folyamszabályozásokat megelőzően is rendszeresen sújtotta aszály az országot (1790-1863 között összesen 19 alkalommal). Másrészt 1841-ben és 1846-ban is későn, csak júniusban húzódott vissza a Tisza a földekről, mégis súlyos aszály pusztított. Ezek a megfigyelések fogódzót adnak ahhoz, hogy mit tehetünk.

A gyakran hangoztatott javaslat, a folyók „vissza-kanyargósítása” az előzőekből következően nem jelent megoldást, hiszen a folyók drasztikusan csökkenő vízhozamát nem pótolja. A nagy vízfelületek párolgása szintén nem változtat lokálisan a csapadékviszonyokon. A vizek visszatartása, betározása nem ígérkezik hatékony megoldásnak. Mint azt a korábbiakban is bemutattuk, a legjelentősebb aszályok a folyók alacsony vízhozamai mellett alakulnak ki, épp a tavaszi árvizek maradnak el (tehát nincs mit megcsapolni), és eltárolható belvíz sincs. A vízben bővebb évek (átlagos vagy azt meghaladó mennyiségű eső, árvizek, belvizek) vizei sajnos nem tárolhatóak hosszú távon, az elszivárgás, a párolgás és a nyáron óhatatlanul beálló vízminőségi problémák miatt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem kell megváltoztatni a korábbi évek gyakorlatát és nem kell törekedni a vizek visszatartására!

Az aszály kérdésével foglalkozó szakemberek (elsősorban Dr. Pálfai Imre) arra jutottak, hogy az erdőknek nagyobb szerepe lehet a klíma helyi szintű javításában, a szél erejének megtörése, a párologtatás és a felhőképződés elősegítése és a hőmérséklet csökkentése révén. Amellett a tapasztalatok azt mutatják, hogy az öntözéssel szemben hatékonyabb megoldás lehet a talajvízszint emelése, ami akár a víz csatornák medrében történő tározásával (medertározás) is elérhető: a mederből elszivárgó víz a talajvíz mélységétől és a talajviszonyoktól függően a medertől mintegy 500 m távolságban is szignifikánsan emelheti a talajvíz szintjét. A megoldás előnye az is, hogy nem járul hozzá a talaj kilúgozódásához, ugyanakkor az elszivárgó és elpárolgó vizet folyamatosan pótolni kell. A talajvíz közvetlen, szikkasztó mezőkkel történő, dúsítása szintén segíthet az aszályok hatásainak enyhítésében, elsősorban a Homokhátság területén. Ezen a módon a csapadékosabb évek vize vagy az árvizek vízhozamának egy része a talajvízszint emelésére használható (lényegében a talajban tározzuk a vizet), így az aszály során fellépő talajvízszint-csökkenés nem eredményez kritikusan alacsony talajvízszinteket.

Összefoglalva a 2022-ben tapasztalt aszály bár nagyon súlyos, nem tekinthető rendkívüli méretűnek, hasonló súlyosságú aszályok 20-50 éves visszatérési gyakorisággal bekövetkeznek Magyarországon. A legsúlyosabb aszályok rendszerint a meteorológiai, légköri és hidrológiai aszály együttes fennállásakor alakulnak ki. A vízügyi ágazatnak fel kell készülnie ezen időszakok „átvészelésére” bár a lehetőségek korlátozottak, mivel az ágazat azzal tud gazdálkodni, ami van, viszont az aszályos évek jellemzően a felszíni vizek rendkívül alacsony vízhozamait is magukkal hozzák. A rendelkezésre álló, korlátozott vízkészleteket hatékonyabban kell felhasználni, és törekedni kell az eddig kárba vesző vízmennyiségek (pl. a városok területéről elfolyó csapadékvíz) hasznosítására is.

Szamosvári István

Utolsó módosítás: 2022. szeptember 07., szerda 14:45, Regdánszki Tamara